Kulcsár György, neuropedagógus®, a KMT Akadémia szakmai vezetője
Amikor gyerekekkel dolgozunk, neveljük, tanítjuk, fejlesztjük őket, vagy csak egyszerűen játszunk velük jó, ha tudatosítjuk, az idegrendszerüket változásra stimuláljuk! Hasznos lehet, ha észben tartjuk, hogy ezek a változások milyen törvényszerűségeket követnek, mert ez a tudás segítheti a pedagógiai tudatosságunkat, reálisabbá teheti a gyermekekkel szembeni elvárásainkat, hatékonyabbá a fejlesztő erőfeszítéseinket.
Ha azonban nem vagyunk ezeknek az idegrendszeri törvényszerűségeknek a tudatában, akkor könnyen alkalmazhatunk olyan módszereket, amelyek nem szolgálja a legjobban a gyerekek fejlődését, szerencsétlen esetben még ártanak is nekik.
Azért szeretem különösen ezt a szemléletmódot, mert határozottan arra irányítja a figyelmemet, amire érdemes és kell figyelni ahhoz, hogy hatékonyan tudjak a gyermekek hasznára lenni!
Miben különbözik a normatív és a folyamat szemlélet?
A hétköznapi életben a normatív szemlélet nagyon közel áll hozzánk, mivel a mindennapjainkban gyakran találkozhatunk vele! A lényege, hogy igyekszik meghatározni mi a normális, az átlagos, mi az, ahogyan a dolgoknak lennie kellene. Ha a közmegegyezésen alapuló normális szinttől valami vagy valaki lényegesen eltér, akkor annak ad egy megnevezést, akaszt rá egy diagnosztikus címkét. Ezt követően az a célja, hogy megkísérli helyreállítani a „normális” állapotot, megpróbálja megszüntetni a diagnózist. Amikor ezzel a szemléletmóddal közelítünk egy gyermek nehézségeihez, aki mondjuk nem tudja csendben végig ülni és figyelni a 45 perces tanórát, akkor szeretnénk elküldeni őt valamilyen kivizsgálásra, ahol reményeink szerint diagnosztizálják a problémáját és ennek a diagnózisnak az ismeretében javasolnak valamiféle hatékony kezelést, amitől ez a zavaró eltérése elmúlhat.
A neuropedagógiai megközelítésre sokkal inkább a folyamat szemlélet jellemző!
A folyamat szemlélet a normatív megközelítéssel szemben nem formál jogot arra, hogy meghatározza mi normális és mi nem az. Abból az alapvetésből indul ki, hogy elfogadja a gyermek pillanatnyi állapotát, amely a veleszületett tulajdonságainak és sajátos élettörténetének eredményeképpen jött létre. Nem hasonlítja valamiféle statisztikai átlaghoz, nem címkézi fel, nem próbálja „meggyógyítani”, mindezek helyett az állapotát kiindulási alapnak tekinti. Bízik abban, hogy azok a természetes szerveződési folyamatok, amelyek a környezeti hatások miatt a jelen állapothoz vezettek, további pozitív változásokat eredményeznek, ha változtatunk a környezeti hatásokon. Feltételezi, hogy ezeknek a változásoknak a fő mozgatórugója a gyermek gördülékenyebb alkalmazkodása a környezetéhez és hatékonyabb, sikeresebb megküzdési stratégiák kialakítása a kihívásokkal szemben. A fejlődést nem egy külső beavatkozás eredményének, hanem egy természetes, belülről indított folyamatnak tekinti. Ez gyakorlatilag a konstruktivista pedagógia szemléletmódja.
Visszatérve az előző példánkhoz, ha folyamat szemléletből közelítünk az imént említett gyermekhez, aki nem tudja csendben figyelve végig ülni a 45 perces tanórát, az a kérdés válik fontossá, hogy elfogadva a jelen helyzet „normalitását”, milyen környezeti változásokat tudunk kezdeményezni a gyermek életében ahhoz, hogy több sikerélményhez juthasson az iskolában, és ne rombolja a többi diákkal való kapcsolatát, mert viselkedésével őket is zavarja a tanulásban.
Ezeknek a környezeti változásoknak része lehet akár, hogy megvizsgáljuk, hogyan tudjuk színesebbé, érdekesebbé tenni az órát, milyen más tanítási/tanulási szervezési módokat alkalmazhatunk, hogy ne legyen szükséges 45 percig nyugton ülni, hogyan tudjuk minél inkább cselekvésekkel bevonni a gyerekeket az óra menetébe és esetleg megteremtjük a lehetőségét, egy mozgásos fejlesztő programban való részvételre is. Attól a ponttól válik ez a megközelítés nem pusztán folyamatszemléletűvé, hanem neuropedagógiaivá is, hogyha az előző tevékenységeimet abból kiinduló pedagógiai tudatossággal kezdeményezem, hogy tisztában vagyok a tanulás és a tanítás idegrendszeri alapjaival, az adott korosztály életkori sajátosságaival, a mozgásfejlesztés és a kognitív és végrehajtó funkciók kölcsönhatásával, valamint mindezek kapcsolatával a szociálpszichológia és kognitív pszichológia által leírt törvényszerűségekkel.
A tanulás öröm is lehet!
